A depresszió

2021.06.28

A hangulatbetegségek jellemzője, hogy a személy súlyosan levert vagy mániás (megmámorosodott), más esetben a depressziós és mániás periódusok egymást váltják. A hangulatbetegségek közé soroljuk a depressziót, amely során az egyén egy vagy több depressziós periódust él át mániás epizódok nélkül. Ide tartozik még a bipoláris kórkép, amelyben a személy hangulata a szélsőséges depressziós és mámoros szakaszok között változik, azonban általában visszatér a normális hangulat. A depresszió nélküli mániás epizódok rendkívül ritkák.

Szinte mindenki életében előfordulnak olyan időszakok, amikor lehangoltság lesz úrrá rajta; ez az életben elszenvedett stresszekre adott teljes mértékben normális reakció. Csak abban az esetben tekintjük klinikailag egészségtelennek, ha nincs arányban a kiváltó eseménnyel, és ha jóval meghaladja azt a pontot, amikor a legtöbb ember már kilábal belőle.

Bár elsősorban a hangulati zavar jellemző erre a betegségre, igazából négy tünetcsoportot foglal magában: hangulati, kognitív, motivációs és testi tünetek megjelenésével kell számolnunk (a diagnózis felállításához nem szükséges mindegyiknek jelen lennie). Ezen tünetek mennyisége és erőssége egyenesen arányos a depresszió fennállásának valószínűségével.

A szomorúság, levertség a legkiugróbb emocionális tünet ebben a kórképben. A személy nem tudja élvezni az élet örömeit, elveszti érdeklődését hobbijai iránt, nem leli örömét családjában sem. A kognitív tünetek főként a negatív gondolatokból állnak; reménytelennek tartják a jövőt, és teljesen pesszimisták az élet megjavítására tett kísérletekkel kapcsolatban. A motiváció szintén meglehetősen alacsony színvonalú, a személy passzív, nehezen kezdeményez dolgokat. A testi tünetek közé sorolható az étvágytalanság, alvászavar, fáradtság, illetve az energiahiány is. Továbbá a gondolatok inkább belső eseményekre irányulnak, a fájdalmak felnagyítódnak, az egészség miatt való aggódás fokozódik.

A depresszióval kapcsolatos pozitívum, hogy a legtöbb fajtája sikeresen kezelhető gyógyszerrel vagy pszichoterápiával.

A depresszió, vagy régies kifejezéssel ,,melankólia" története megelőzi a modern orvostudományét. Az ókori görög orvos, Hippokratész korából származó írások már utalnak a mai klinikai depresszióhoz hasonló tünetegyüttessel rendelkező betegekre.

A depresszió gyakorisága a kora huszadik század óta megnövekedett, míg életkori kialakulása előrébb tolódott. A jelek szerint nők körében legalább kétszeres gyakorisággal fordul elő a férfiakhoz képest.

Míg a legtöbb pszichiátriai zavar nem végzetes kimenetelű, a depresszió akár halálhoz is vezethet. Az öngyilkosságot elkövető egyének körülbelül 60%-a az esemény bekövetkeztének idején depresszióhoz hasonló hangulati zavart mutat. Ezzel szemben a depressziós férfiak 7%-a (élettartam prevalencia), illetve a szintén ezzel a megbetegedéssel küzdő nők 1%-a követ el öngyilkosságot. Tehát - bár a számok magasak - mindez azt jelenti, hogy nem minden depresszióban szenvedő egyén fogja megölni saját magát. Valójában sokan segítséget kapnak és meggyógyulnak. A klinikai depresszió jövője a korai felismerésben és kezelésben rejlik.

A depresszió definíciója a következő: a leggyakoribb pszichiátriai rendellenességek egyike, amely bármely életkorban előfordul, és melyet biológiai, pszichológiai, szociális vagy környezeti faktorok okoznak. Az érintett anatómiai területek, illetve rendszerek: agy, szív, mozgásszervi rendszer, pszichés-emocionális rendszer.

A ,,depresszió" szó gyakran használatos különböző állapotok leírására. Egyesek szerint ez egyfajta meghatározás egy múló hangulatra, mások számára a szomorúság külső fizikai megjelenése, megint másoknak pedig egy diagnosztizálható klinikai rendellenesség. Minden évben felnőttek milliói szenvednek klinikailag diagnosztizált depressziótól - azaz olyan hangulati zavartól, amely gyakran érinti a társas, szociális és egészségi funkciókat, valamint a munkaképességet. A mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvének ötödik kiadása (DSM-5, 2013) - melyet az Amerikai Pszichiátriai Társaság ad ki - számos hangulati zavart vázol fel, amely tartalmazza a klinikai depressziót (ami major depresszív zavarként ismeretes).

A major depresszív zavart olyan tünetegyüttes jellemzi, amely jelen van egy két hetes periódus alatt, továbbá klinikailag jelentős változást képvisel a korábbi funkciókhoz képest. A tünetek magukban foglalnak a következők közül legalább ötöt: lehangolt vagy irritábilis hangulat a legtöbb napon, csökkent érdeklődés a korábban kedvelt tevékenységek iránt, jelentős, nem szándékos fogyás vagy hízás, inszomnia vagy hiperszomnia, fizikai agitáció vagy lassultság, energiahiány vagy fáradékonyság, értéktelenség érzése vagy túlzott bűntudat, határozatlanság vagy csökkent koncentrációs képesség, visszatérő gondolatok a halállal kapcsolatban. Ezeken kívül: a klinikai depressziót nem okozhatja vagy tarthatja fenn más betegség vagy állapot.

A major depresszív zavart gyakran először a páciens húszas éveiben ismerik fel, míg a depresszív epizód bármely életkorban előfordulhat. A nők kétszer gyakrabban érintettek, mint a férfiak.

A major depresszív zavarnak számos lehetséges okát figyelhetjük meg. A genetikai tényezők meghatározhatják a személy érzékenységét arra nézve, hogy depresszió fejlődjön ki nála a stresszes életeseményeket követően. Tehát a genetikai vizsgálatok családi halmozódásra utalnak - az első fokú rokonok között nagyobb arányban fordul elő depresszió. Ezenfelül kapcsolatot fedeztek még fel a depresszió és az agyban található neurokémiai anyagok szintje között (csökkent dopamin, noradrenalin és szerotonin). Mindezek ellenére fontos szem előtt tartani, hogy a major depresszió bárhol előfordulhat - a felnőttek 15-20%-a tapasztalja meg valamikor élete során. Továbbá nem mindenkinek van biológiai hajlama erre a betegségre nézve. A kiváltó okok között gyakran szerepelnek még pszichoszociális stresszorok - úgy mint a szeretett személy halála, pénzügyi gondok, munkahely elvesztése, illetve munkanélküliség, interperszonális problémák - vagy traumatikus események a világban, például természeti katasztrófák és háborúk. Mindazonáltal nem tisztázott, hogy egyes emberek miért reagálnak egy specifikus pszichoszociális stresszorra depresszióval, míg mások nem. Ezenkívül bizonyos vényköteles gyógyszereket is összefüggésbe hoztak a fentebb említett rendellenességgel - ezek közé tartoznak az izomlazítók, szívgyógyszerek, magas vérnyomás elleni gyógyszerek, fekélyellenes gyógyszerek, orális fogamzásgátlók, fájdalomcsillapítók, kábítószerek, valamint szteroidok. Következésképpen rengeteg kiváltó tényezője lehet, és egyetlen egy sem magyarázza megfelelően valamennyi klinikai depressziót.

A depresszió egyéb lehetséges rizikófaktorai közé tartozik a múltbeli alkoholfüggőség, bizonytalan kötődés a szülőkhöz korai serdülőkorban, valamint a bántalmazás vagy elhanyagolás tapasztalata gyermekkorban. További feltérképezett lehetséges kockázati tényezők a cannabis használat, alacsony születési súly, magas szintű televíziózás, illetve médiának való kitettség serdülőkorban, valamint fejsérülés.

Egyfajta vizsgálati technika a ,,papír-ceruza" tesztekkel végzett depresszió kérdőív kitöltés, amely hasznosnak bizonyult a klinikai depresszió diagnózis megerősítéséhez. Az olyan kérdőívek mint a Beck Depresszió Kérdőív, a Hamilton-féle depresszió skála, a Zung-féle önértékelő teszt és az Epidemiológiai Kutatási Központ Depresszió Skála használatosak arra a célra, hogy azonosítsák a depresszióval küzdő személyeket, valamint a kezelések okozta változások dokumentálására is szolgálnak.

A kognitív magyarázatok arra helyezik a hangsúlyt, hogy hogyan tekint az ember önmagára és a világra. A legfőbb elméleti irányzat Aaron Beck nevéhez köthető, akinek az keltette fel a figyelmét, hogy a betegek nagymértékben negatív és önkritikus kiértékelést használnak. Elvárják maguktól a kudarcot, sőt még fel is nagyítják, elért sikereiket pedig lekicsinylik. Inkább magukat hibáztatják az események alakulásáért, mintsem a körülményeket.

Egy helyzet kiértékelése meghatározhatja az azzal kapcsolatos emóciókat is; minden ember folyamatosan értékeli, hogy mi történik vele. Beck úgy találta, hogy a depresszióval küzdő egyének negatív gondolatai hirtelen, automatikusan, kvázi reflexszerűen jelentkeznek, mindemellett nincsenek akaratlagos kontroll alatt. Ezzel ellentétben a kapcsolódó kellemetlen érzelmek tudatosak, míg az automatikus gondolatok ritkán tudatosulnak. A még súlyosabb depresszióban szenvedőknél megfigyelhető, hogy ezek már nem periferikusak, hanem állandóan ismétlődő módon uralják a tudatot.

A kognitív triád három kategória mentén különül el, ennek megfelelően a negatív gondolatok vonatkozhatnak az egyénre magára, a pillanatnyi élményekre, valamint a jövőre. Az e kórképben szenvedők gondolkodására jellemzőek olyan szisztematikus hibák, amelyek miatt hajlamosak úgy észlelni a világot, hogy negatív énsémájuk erősödjön - ezeket kognitív torzításoknak nevezzük. Közülük valamennyi arra is alkalmas, hogy a pozitív énképű emberek önértékelését fokozza; viszont a depressziósok számára - épp ellentétes módon - erősítik azokat az érzéseket, hogy értéktelenek, és hogy ők felelősek balsorsukért.

A depressziósok magasabb pontszámokat érnek el a negatív gondolatokat mérő teszteken, mint a populáció rajtuk kívül eső része - negatív gondolataik pedig kiterjednek a kognitív triád mindhárom elemére: az énre, a jelenre és a jövőre.

A depressziósok pesszimisták, viszont néha pontosabban érzékelik a valóságot, mint az egészségesek. A kellemetlen események értelmezésének módja kisebb jelentőségű a kialakulás szempontjából, mint a saját élet befolyásolhatóságába vetett hit. A stresszhelyzetek kevésbé megterhelőek, ha a személy úgy hiszi, uralja azokat - így növelve a depresszióval szembeni ellenállást.